feladtam mindent,most mondd még mit vársz?!

Láttam álmokat összetörni a környezetemben.Nem tudtam ugyan elképzelni teljesen milyen érzés, mégis fájt. Égetett. Most hogy az én vágyaim maradtak teljesületlenül, kétségeim vannak. Mindennel és majdnem mindenkivel kapcsolatban. Talán csak én reagálom túl a dolgokat de ebben sem vagyok biztos.
Mit gondolhatnak rólam amikor magamat teljesen átlagosnak gondolva sétálok az utcán. Azon gondolkozom vajon látják-e amit én érzek. Hogy van-e egy ember is, aki észreveszi hogy itt valami nincs rendben.Aki meglátja a szememben azt a kis könnycseppet amit vissza kell fognom.
Voltam pár napig különösen rosszul, de rájöttem; visszacsinálni nem tudom ha belehalok, ha mindig erre gondolok,bármit is teszek, akkor sem. Tegnap láttam a reményt felcsillanni de mielőtt még kezdtem volna magam bármibe is beleélni, elhesegettem a gondolatot. Nem akarok csalódni. Nincs erre szükségem. Így is érzem minden percben mennyire rossz. Ilyenkor örülök hogy nem ringatom magam hiú reményekbe,hogy képes vagyok a valóságban élni a saját szabályaim szerint. Nem gondolok semmit jónak. Pesszmista lettem az elmúlt 2 hétben. De a magabiztosságom visszafog jönni, csak idő kérdése.

"Csak álmodás vagy ébredés,
Szép szavak de átverés,
Dobbanás vagy dermedés,
Nincs dobbanás csak szenvedés,
Ne az égre nézz a földre szállj,
Ne játszunk így ha nincs szabály,
Hazugság az életed,de tudom már miért teszed;
Bosszúból."