már tudom...

Az életet magunk alakítjuk. Nem más. Ha én azt akarom hogy jó legyen akkor jó is lesz. Talán. De mindenki túlbonyolít mindent. Néha úgy érezzük senkire sem számíthatunk. Van amikor későn jövünk rá, ki is volt az igazán fontos. Én még időben vagyok. Nem szeretek senkit ok nélkül megbántani. Van hogy úgy gondolom, a véleményemet ki kell mondanom, különben nem fogom bírni, és sírni kezdek. Van amikor annyira ideges vagyok hogy a szavaim égető parázsként törnek a felszínre, de nem számít. 4 hónapja még lehetetlennek hittem hogy valakit ilyen kevés idő után megszeretek. Hát pozitívan csalódtam. Már érzem hogy ez egészen más mint amiket eddig átéltem. Soha nem tudtam milyen az amikor van egy olyan valaki aki meghallgat, aki óv téged, aki nem bánt. De most már tudom. Érzem azt hogy fontos vagyok, és remélem ő is érzi mennyire fontos. Nekem ez a barátság jelenti most a támaszt az élettel szemben. Ez a pajzs ami soha nem hagy tán el. Én segítek ha kell bármiben, számíthat rám bármikor, és annyira furcsa érezni hogy ez fordítva is így van. Rengeteg érzés van most bennem ezzel kapcsolatban. Szoknom kell a gondolathoz hogy most ez a helyzet.Minden percét élvezem. Amikor beszélgetünk, vagy csak hógolyózunk mint két kisgyerek. :)  Ezért érdemes bármit feladni. Régebben máshogy gondoltam, ma már tudom mi a helyzet. Nem a régi volt a jó, hanem az új, ami megtanított az életet jobban élvezni, együtt örülni másokkal, mélyebben lélegezni, elengedni magad teljesen. Köszönöm neked :)