Nincs annál rosszabb amikor osztod a tanácsokat egy kedves barátod számára, aki a könnyeit hullajtja előtted a családi problémái miatt. Neked megszakad a szíved, alig tudod mit mondj, mégis jutnak eszedbe szavak. " Én mindig itt leszek neked, ne félj, hidd el lesz még jobb is, fogsz még csalódni ne add fel " De nem érnek semmit,látszólag hatástalanok. Az illető csak néz, és arra vár,hogy megöleld. Megteszed. Mikor elmondtad a mondandód és ő meg is értette átgondolod. Beültök egy lépcsőházba, hűvös van. Annyira rossz de mégis együtt vagytok 2 üveg borral a kezetekben teljesen készen. Kijön olyankor minden rajtad. Ott akkor, abban a pillanatban megvilágosodtam. Hogy tudok így élni? Miért? Hiszen ki az aki értékeli, ki az aki elfogad,ki az aki szeret, ki az?? Soha nem kerültem még ennyire magam alá. Arra sem emlékszem miért lenne érdemes reggelente felkelni. Tükörbe nézni, mert egyszerűen nem megy. Napról napra úgy érzem, egyre rosszabb ember lesz belőlem. Pedig még csak 15 éves vagyok. Elég rossz ha már most nem tudom elfogadni azt aki én vagyok. Csak beszéltem és beszéltem,elmondtam mindent ami bántott, jólesett. Annyira őszintén beszélgettünk, ilyenben nem sokszor volt részem ezzel a személlyel. Őt valahogy mindig annyira erősnek hittem mint senki mást a világon. Mégis megtört. Mégis sírt, és én tudtam ; nincs ebben semmi szégyen. Majdnem sírtam én is... alig bírtam visszafogni magam. De valakinek erősnek is kellett lennie. Pár perces csönd után elhangzott a mondat amit soha nem vártam senkitől " te vagy az életem, és a legfontosabb nekem mindig" ...