az álom valósággá válik? nem akarom...

Tegnap este úgy feküdtem le, hogy kételyeim voltak valakivel kapcsolatban. Nem az érzésekkel, hanem inkább,hogy talán haragszik rám. Ezért szomorú voltam és bár a beszélgetésünk körülbelül olyan 5óra fele volt mégis úgy éreztem, én bántottam meg és tudom, hogy igazam van ezért ma bocsánatot is fogok kérni tőle, mert nekem ő nagyon fontos. Gondolom már a sírba kergetem lassan azzal, hogy elmondom neki de ezt egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni, elégszer mondani. Visszatérve a címre..
A lány csak ült az óráján mire a tanár bejelenti ' meghalt. sajnálom'. A lánynak kellett egy-két perc még felfogta de sírni kezdett amikor eljutott a tudatáig ; minden eltűnt ami szép volt a számára. Az életének értelme úgy hagyta el, hogy egyetlen szót sem mondott és a lány még mindig sírt, nem tudta abbahagyni. Hazament az utcán a könnyei folytak mint a patak de nem érdekelte, hogy nézik. Összeomlott, mire hazaért csak arra várt, hogy felébredjen de nem tudott. Felnézett egy oldalra, hátha nem igaz a hír... de azon az oldalon csak a szomorú üzenetek hegyét látta ; 'részvétem, örökké hiányozni fogsz, mindig a szívemben leszel'. A lány, végre felfogta azt amitől mindig félt. Ő eltűnt és vele együtt minden. Csak utána akart menni... csak egyszer érezni őt tényleg úgy ahogy van. De ekkor elsötétült minden, a lány szemei kinyíltak. Felült és sírt... kellett egy fél óra mire rájött ; ez csak álom volt. Hihetetlen érzés volt,  de mégis tudja, hogy ez az álom elkíséri majd a nap végéig. Mert most is erre gondol...

vágyom már..

El sem tudom magyarázni igazából mire. Csak azt érzem, szükségem lenne néha egy 'másfajta' ölelésre. Nem úgy értem, hogy mindenáron kell egy fiú, dehogyis, nem vagyok olyan. De már minden olyan régen volt, amikor én is éreztem, hogy azt akit megölelek szívből ölel vissza azért mert szeret. Természetesen ezt nem a barátaimra értem... nem a régi ölelés kell hanem egy új valakié akiben bízhatok. Elég nehéz így, hogy tudom, hogy szeretnék de nem akarom igazán. Mert van valami amit nehezemre esne most feladni amíg nem tudok semmit, és nem vagyok biztos semmiben..de nagyon fiatal vagyok és élveznem kéne az életet (amit élvezek is) csak nem úgy mint a legtöbb 12-13 éves lány akiknek hetente van új barátjuk. Én nem is értem mire jó ez, vagy csak pár ember van már úgy aki azt akarja, hogy szeresse azt az embert akivel együtt van? Akkora ellentmondások vannak és a világ már ott tart, hogy mindenkinek jó mindenki. Senki nem keresi az igaz szerelmet mert úgy érzi nem találja de ha feladjuk az elején mit is várunk... át lehet gondolni. Mindig arról álmodtam, hogy miután megvalósítom az álmaim lesz egy családom. Nem feltétlenül a házasság gondolatával játszom. Szeretnék egy kisbabát... ami a sajátom. Az örökbefogadás szép dolog, de én azt szeretném,hogy a kisbabám a sajátom legyen.. néha talán azok a gyerekek akik örökbefogadottak sokkal hálásabbak de nem tudom... Nekem mindig jól esik látni és hallani, hogy mennyire hasonlítok apára. Az én gyerekemnek is szeretném ha mondanák, azt, hogy az apjára hasonlít, vagy esetleg ha nagyon muszály akkor rám. Szeretném felnevelni rendesen, úgy hogy mindene meg van az életben. Nem lenne jó, ha olyan viszony lenne az apja és köztem majd ami rossz mert én is úgy nőttem fel és tudom mennyire fájó. Kicsit elkalandoztam... de ezek az én terveim majd a jövőre nézve, ha addig nem történik semmi... mert a sorsomat nem én választom és ki tudja, meddig tudok még álmodozni (: remélem sokáig.

számomra ez már SOK.

Az én baráti társaságomban mindenki beszél mindenkiről. Ez nem feltétlenül jó, de így szokott lenni. Ebből nyilván le lehet szűrni ki milyen fontos a másiknak, mert véleményt lehet mondani csak akkor az illető szemébe is ugyanazt kéne mint amit pár nappal ezelőtt nagy pofával állítottunk. Nem is tudom melyik nap voltam kicsit jobban felszabadulva és akkor mi is beszéltünk pár emberről de legalább igaz dolgokat. Amúgy meg teljesen igaza volt Pálmának ; valakivel meg kell ezt beszélni, legalább olyannal tesszük akiben megbízunk. Szóval aznap kb. minden amit csak lehetett elmondtam és úgymond 'megtörtem'. Jó volt. Csak ehhez szükségem van egy külön állapotra. A lényeg mondjuk nem is ez... beszéltünk beszéltünk és úgy éreztem valaki kívülállónak gondolja magát. Csodálkoztam is, hogy mennyire 'megértő' voltam vele szemben és nem kezdtem el bármit is mondani ami bántó volt pedig alapjában véve vagyok olyan aki mindent meg mond ha kell ha nem. Olyan 'leszarom lesz ami lesz'...nem szeretem ha egy barátságban nagyzolás céljával mondunk ezt azt. Könyörgöm, azért vagyunk barátok mert elfogadtuk egymást ÚGY AHOGY VAGYUNK. Nekem nem kell a jobb amivé szeretnél válni, én szeretem benned azt aki mindig is voltál, az én szememben ugyanolyan jó leszel, kérlek ne változz! Őt is sodorja a tömeg magával, tömegcikké fog válni, úgy érzem már nem ismerem annyira mint kellene. Lehet,hogy csak túlreagálom de ezt nem csak én látom így. Egyre jobban és jobban akar rám hasonlítani ; de fogd fel kérlek : lelkileg roncs vagyok, a barátaim szeretetébe menekülök mert ott érzem magam jónak és elégedettnek, céltalan vagyok és az életem számodra bármennyire is tökéletesnek tűnik nem így van ezt én mondom, aki tudja magáról.  Legyél mindig saját magad mert ha az emberek erősnek látnak, erősnek is fognak hinni. 

Azthiszem...

hiányzik valaki és talán neki is hiányzom..jólesne a tudat. Bár ki tudja, talán össze se illenénk. Nem is izgat.. ez csak szimpla tetszés. Nem szerelem. A szerelem egészen más, olyan érzés amikor bármit megtennél a másikért de ő még talán meg sem tudja, vagy tudja csak nem érdekli. Szenvedés...

megint láttam!

Igen, nem akartam mégis így jött ki a lépés. Teljes jókedvel mentem barátnőmmel a megállóba, nevettünk, hülyültünk mint mindig. Megfordultam mert észrevettem valamit ; egy ismerős sapkát. Nézek, ő néz... lehet, hogy bunkó voltam de amit megláttam gondolkozás nélkül fordultam vissza és mentem távolabb tőle. Minél messzebbre... pont jött a busz és a barátnőmet az elindulás végéig megölelve majdnem könnyek között végre láttam őket távolodni. Még a hangját sem akartam hallani annyira sem, hogy 'szia' .. a találkozásaink során az egyik fél mindig megsérül lelkileg és legtöbbször én. Egyszerűen csak senki nem képes azt felfogni ;ennyi volt rossz látni, vége van és soha sem lesz újra minden jó. Mert engem soha nem bántottak meg annyira mint ebben a kapcsolatban, és ezt nem tudom elfelejteni. Mivel ennyire mindig az eszembe van ez az egész, újat sem merek kezdeni mert félek attól, hogy minden ugyanilyen lesz vagy rosszabb. Hiába tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, mégis érettebbnek érzem magam mert tudom, hogy így van. Az a fiú pedig aki egy jó időre tönkretett engem, most remélem átérzi egy kicsit...én vele kapcsolatban megvagyok a 'nem kell semmiféle viszony' szinten. Ezért van az, hogy ennyire fájt úgymond megint látni mert amikor már kezdem elfelejteni, hogy mi volt valahogy mindig feltépi és ez ellen még tenni sem lehet, mert egy városban élünk, közel egymáshoz, sok a közös barátunk. Valamilyen szinten ezáltal vagyunk mi összekötve de ezt mindenkinek fel kell fognia ; ha én nem akarom nem lesz. Már a csábítás szinten sem vagyok nagyon rég óta, tehát nem akarom vissza az alapból rosszat. Sok jót is tudok mondani, nem erről van szó. De az, ahogyan és amikor mi 'elváltunk' nekem fájt. Lehet, hogy túl érzelgős vagyok, lehet, hogy talán rosszul kezelem... de nem. Én jót akartam, volt már a 'legyünk barátok' ... abba az időben sokat találkoztunk, és meglepő módon én is vártam mert tudtam, hogy bármi is volt szerettem vele lenni, kettesben. Amikor már rájöttem, hogy ez sem megy mert az egyik fél mindig többet akar... fiú lány között nincs barátság és egyre inkább elhiszem ezt. Nem fogok engedni, nem akarok engedni... remélem ezt már ő is belátta, nagyon szeretném, mert ez a lehető legrosszabb, tudni hogy valakinek fájdalmat okozol a létezéseddel... de ez van. Ezt neki kell belátni, THE END.

alkohol!

A magam részéről érzem, hogy szégyen lenne ha pont erről nem írnék. Igen... írtam a dohányzásról most írok az alkoholról. Tapasztalatom nem mondom, hogy akad ezer de van jó pár. Életem egyik legfurcsább pillanata volt, amikor a féltestvéremmel ittam életemben először. Olyan volt mint egy külön világ, az én kis világom. Lehet, hogy forgott velem minden... de jó volt, leírhatatlan az érzés amikor a problémák egyszer csak szertefoszlanak, volt nincs alapon és már csak egy valami van ; a körülötted lévők semmi más. Úgy éreztem mint sokszor máskor:  ha most nem menekülök el nem bírom tovább. Benne volt a társaság is, ami engem mindig bele visz a dolgokba, valahogy nem vagyok olyan ellenálló típus, kell ehhez egy bizonyos lelkierő. Valentin ivott és ivott, láttam rajta, hogy ebből nem lesz semmi jó. Nem lett ugyan semmi baja, de bennem volt a félelem, hisz tudtam ez mégis csak valamilyen szinten az agyat elhomályosítja... így is volt. Lehet, hogy nem ittam sokat de a világ megfordult, éreztem, hogy élek, hogy vér van bennem ami hajt engem... folytattam mert tetszett az amit látok magam előtt, nagy volt a csábítás. Azóta sem bántam meg... a nyaram körülbelül erről szólt, belekeveredtem egy társaságba ami nem hagyott nekem kiutat, ami nélkül haldokoltam volna. Úgy gondoltam, most bennük találtam meg a mindent... ma már tudom ez nem így van. Alkoholos állapotban voltam a volt barátommal is egyszer, félreértés nem kell ; nem történt semmi köztünk de éreztem, hogy nem is lettem volna rá képes, ha józanul nem ment, akkor máshogy sem fog. Arra is emlékszem amikor 2 barátnőmmel nem is annyira rég; talán 4-5 hónapja ismét ittunk. Az egyik lányt nem rég ismertem meg, mégis megszerettem. Sokat ittam... mégis mindig bennem van az a dolog ami úgy érzem a hasznomra van : soha nem mutatom ki 'veszélyes' embereknek... egyikőjük szüleivel annyira jól elbeszélgettem, mintha mi sem történt volna. Helyesen tettem mert kellett a józan eszem, és előtört. Tudta, hogy baj lehet és velem együtt működött. Olyan vagyok mint apa, ha iszom, beszélek, ha beszélek lelkizem, ha lelkizem igazat mondok, ha igazat mondok kiadok magamból mindent ami bánt és amit eddig nem mertem... és tényleg megtettem, elmondtam valakinek valami olyasmit ami ugyan, csak számomra volt fontos mégis tudomást adtam neki és nekem már ez megnyugvás volt. Volt amikor, csak úgy Andrással ittunk. Volt amikor csak Dórával. Vagy csak ezzel és csak azzal... mindig ez volt bennem ; csalódást okozom. Csalódnak bennem mert ez nem én vagyok. Többet érdemelnek tőlem. Én tudom, így lehet, hogy könnyebb kifejeznem az érzéseim, lehet, hogy így érzem azt, hogy az élet tényleg lehet egyszerűen csak csodaszép és érdekes de nem így van! Akkor felmerülhet a kérdés ; miért csináltam? Mert kellett ahhoz, hogy rájöjjek, bátor vagyok és erős. Nem éreztem magamban a bizalmat mindaddig amíg rá nem jöttem ; élni mindig érdemes. Még akkor is, ha valakit soha nem fogsz érdekelni, ha valaki elhagy téged, talán ígérgetett sokáig... az egyetlen dolog ami mindig fáj, és józanul nem mutatom még ; az mamám halála. De erről már írtam... Kevésbé józan állapotban minden más ; mindenhez van elég erőd, mindent megtennél, elmennél ahhoz aki fontos, megölelnéd és azt mondanád : kérlek soha ne felejts el, ne haragudj rám. Mindenkit megértek aki elmenekül, aki keresi a nyugalmat, a pár óra boldog mámort amit nem sok minden hoz el..rá kell jönni, hogy lehetsz boldog másképp, nincs szükség szerekre, alkoholra, cigarettára... csak valakire aki értékel... lehet az akár egy ember, de benne meg kell bízni a végtelenségig hisz barátok nélkül akik kitartanak melletted, és hazavisznek ha úgy alakul a helyzeted nem sok minden szép. Keresem én is az értelmet, keresek valakit aki úgy szeret ahogy vagyok, keresem önmagam. A leckét hiába tanultam meg újra és újra .. fáj mindenre visszaemlékezni. Ha beüt a barátaidnak is, és félrészeg állapotban olyanokat tesznek amit nem kéne, már minden nem is olyan ködös. Hirtelen minden emlék visszatér, a könnyek kerülgetnek, esélytelen őket visszafogni. Nem is kell! Nincs erre időd, nincs ehhez kedved, ilyenkor jön minden ki, ami bánt... és elhiheted nekem ; amit eddig nem mertél megteheted; mert talán a másik nem is tudja mennyire nehéz volt leírni mindent, te tudod és a büszkeség magad irányába több lesz mint pár pohár ital. Többek között azért is elég, mert megígértem valakinek aki fontos nekem, nagyon fontos de ő ezt nem érti, nem érzi bár én tudom. Egyetlen mondatáért ölnék, és betartom a szavam mert ez az ami most az értelme mindennek! A szavam, a becsületem, és az ő bizalma... már józanul is el merném mondani mindezt, de ezt már megbeszéltük, elmondta amit vártam; kell a barátságom és ennyi. Megadtam már jóval előbb (:

ami félig szép ; NEM ELÉG!

Nem egészen vagyok tisztában azzal, ki milyen barátokat akar maga köré de én egyben biztos vagyok ; hogy én milyeneket szeretnék. A tökéletesre semmiképp nem vágyom, kellenek a hülyeségek, a vidám beszélgetések. De nem tudom megérteni azokat akik megváltoztatnák a másikat ha tehetnék. Valószínűleg mindenki olyan mint amilyen szeretni lenni, ha mégsem akkor majd magától akar változni. Az olyan 'barát' aki mindig csak arról beszél miben kéne változnod, mit ne tegyél, milyen voltál régen és ahhoz képest milyen más vagy stb ; az én szememben nem jó tulajdonság. Lehet finoman megfogalmazni úgy, hogy a másiknak ne fájjon. De akkor is, ki az aki megtilthatja nekem az új dolgok kipróbálását? Aki megsértődik mert mertem egyet előre lépni, mert érezni akartam amit eddig nem, mert kíváncsi voltam, MERT TINÉDZSER VAGYOK. Hiszen ez a dolgom.. megtapasztalni az életet, és attól még, hogy ez valakinek nem tetszik nem dől össze a világ. Legalábbis az enyém nem. Másé talán, akinek fontos volt ez az ember, tényleg igazán.. de mindenki tudja mit jelentenek az ilyen jellegű összeszólalkozások ; a másik iránt lévő mérhetetlen irigységet, amit még a barátság érzése sem tud velünk elfeledtetni...

na most mit tegyek?

Tiszta kettősség van bennem...a vér és én, ketten együtt olyan felszabadultak voltunk mint még soha. Az indulatok keveredtek bennem és teljesen egy hatás alatt voltam. Hol a felhőtlen jókedvemben lehetett tündökölni, hol a hulló könnyeimben úszni. Volt értelme, teljesen igazi volt minden érzelem amit aznap este kimutattam ; kihozta belőlem az ami felszabadított, az, ami azzal lendülettel a láncaimat is letépte. Éreztem, hogy minden úgy tökéletes ahogy van ; ott abban a pillanatban elragadott a zene amit már hallottam korábban egy személy elvesztése során, az a zene amit nem mertem kitörölni, bármennyire is fájt. Akkor ott, a fülembe mászó dallammal együtt, a kezeimet az arcom elé raktam, talán kiutat keresve, de megtörtént ; könnyek folytak végig az arcomon... nem tudta megállítani senki, hiába kaptam ezer ölelést, nem ment. Húsz perc után már vigyorgó képpel, mintha misem történt volna indultam el és hívtam a körülöttem lévőket is. Az utunk egy játszótérre vitt, kiéltem a második gyermekkoromat, bár szerintem nem csak én. Önfeledtek voltunk és vidámak. Kissé fájt hazamenni, azt akartam, hogy ez a nap soha se érjen véget...

Örök út, örök harc és vágy vár rám... 

5,4,3,2,1... start!

Túl bátor vagyok... nagy a szám és keresem a 'veszélyt'. Az élet egy játék csak ismerni kell a szabályokat. Nem érzem magam 'menőző' típusnak, mert nem vagyok olyan. Kicsit furcsa volt így olvasni, azt a véleményt amit mondtak rólam, nem mondom,hogy jólesett, de tudom, hogy valamilyen szinten igaz volt és jót akartak nekem. Megértem de egyetérteni nem tudok vele, próbálkozom, keményen de nem mindig sikerül, mivel sok a hibám páran nem is értenek meg.Tudom, hogy próbálkoznak és nekem el lehet hinni, hogy jólesik. Mert féltenek engem és nem is alaptalanul...de azt szeretném ha bíznának bennem mert nem csinálok olyan nagy hülyeséget. Mostanában kissé elszaladt velem a ló, tudom, hogy elég rossz irányba terelődtem, de már visszafordultam és normális életet élek. Továbbra sem drogozom és soha nem is fogok. Az ivással is leállok, de inkább,hogy elhiggyék azt mondom ; sokkal kisebb mértékre hozom. (nem vagyok alkoholista mielőtt valaki elkezdené -.-) Ezek nem 'megkésett újévi fogadalmak'.. csak azért döntöttem így mert tudom, hogy mindenki megdöbbenve jön rá, hogy már nem is az a 'jó kislány' vagyok aki régen voltam. Félreértés ne essék ; nem értük, hanem magam miatt. Nem akarok felnőtt koromra rossz életet magamnak, szeretnék egy boldog családot... és sok mindenre vágyom. Még nem tudom,hogy is alakul majd a jövőm de próbálkozom, hogy elérjem azt ami a legjobb... még egyenlőre csak gondolkozom, hogy s mint legyen de azért nagyon keményen... Fogok dolgozni is mert az is leköti a figyelmem és azt hiszem már talán össze is jött ez az egész.Hétköznap 4 órában, hétvégén 8-ban... jól hangzik. Mindez azért, hogy jobb legyen meg persze a pénz sem jön rosszul. Próbálok felnőtten gondolkozni, és mindent megtenni magamért, és másokért ugyanúgy mint eddig. Ezek után, ha valaki azt mondja, hogy hülye vagyok... jól megverem. (: 

'téged odahúz egy kéz ami engem a halálba rángat...'
Egyre inkább kezdek kivergődni végre ebből a 'depresszió' féleségből... ezt nem úgy kell érteni,hogy az voltam de sokszor voltam fáradt és letört, többször voltam rosszkedvű mint kellett volna. Most is még tart ez az állapot de a jókedvem már többször előtérbe kerül, körülbelül mintha csak 1 évre mentem volna vissza a múltba. Kezdek megint önmagam lenni, és ez tesz engem most boldoggá.

A barátok sokszor vitáznak, nem egyeznek a vélemények, talán sok a nézeteltérés. Én értem azt, hogy sokat jelentek a kettő közül az egyik félnek. Én felfogom a súlyát, és hogy nem hagyhatom el. Én érzem azt, hogy ez tényleg így van és számíthatok rá de nem bírnám ki ha Ő többet akarna tőlem. Ez az amit talán most bárkinek is adhatok ; barátság és minden ami azzal jár...Tudom a kötelezettségeim amik azzal járnak,hogy 'elmászkálós' életet élek. A barátaimnak mindenből a legjobbat akarom de ez rajtuk is múlik. A tegnapi nagy 'újratalálkozás' után azt hiszem még az élethez sem volt kedvem. Nyomta nekem a süket sódert azt hittem megütöm. Az utána lévő veszekedésekre sem voltak kíváncsi így fogtam magam és leléptem... ilyen ez a popszakma.

ennyin múlik.

click. 

'Leírni nem tudom, elmondani sem, de nagyon a szívemben van...Érzem belül, hogy mennyire fáj az,hogy nem érzem ha szeretsz. Itt ülve gondolkodok azon, hogy most mit írjak neked, pedig én nagyon szeretlek téged,elfeledni nem tudlak. El tudnám mondani,hogy miért is szeretlek,akkor békén hagynálak örökre, csak nem tudlak mert mindig te jársz a fejemben. Csak kérlek tudd, hogy nagyon szeretlek, elfeledni nem tudlak, mert mindig te jársz az eszemben. Amikor rád gondolok, csak könnycsepp hull a szememből és nem jut szó a számhoz, csak annyi, hogy mit kéne még tennem, mi nem jó még bennem?...Amikor meglátom szép arcod és mosolyogsz, annál nincs szebb dolog amikor látom,hogy boldog vagy. Egy érzés ami engem fogva tart, minél erősebben szorít és annál jobban fáj. Telnek a napok, a hetek, a hónapok és lassan az évek, olyan nehéz így minden,  minél jobban erősebb az érzés annál jobban fájnak az érzelmek. Csak kérlek tudd,hogy szeretlek és a szívemben örökké szeretni foglak'

Na igen, ilyen egy szöveg amin rendesen bekönnyezik a szemem... 

visszafordulni már nehéz lenne...

Az emberek soha sincsenek tisztába teljesen a szavaik jelentőségével. Azzal, hogy egyetlen kiejtett hang, valakinek a lelkét töri ketté. Láttam már a környezetemben sok szenvedést, véget nem érő konfliktus helyzetet amiből menekülni kellett valahogy, el messzire, mert mindkét fél az ideg összeroppanás szélén állt...Tanácsolhattam én akármit ha a szív nem eresztette el őket egymás mellől, kitartottak a végtelenségig. Csodáltam bennük az erőt, a szerelmet ami azt sugallta 'nem' . Azt szokták mondani 'ha igazán szeretsz valakit, képes vagy akár elengedni is' De ha nem vagy rá képes, miért nem harcolsz? Miért csak a sebzett szíveddel állsz egy helyben és sikítanál de hang nem jön a szádon? Lehetne másképp, lehetne jobb vagy akár rosszabb. Az élet körforgás és játék egyben. Van aki elfut mert nem mer szembenézni az érzéseivel. Inkább szavak mögé rejtőzik amik talán elfedik az igazságot míg a másikat teljes kétségekben és gyötrődésben hagyják. Én tudom mit jelent élni, tudom milyen élni hagyni. Nagy a különbség a kettő között... az első a saját érdekeidet nézi, amíg a második inkább igazolja a 'feltétlen szeretet' fogalmát. Együtt lennél, talán együtt vagytok, vagy együtt fogtok lenni... esetleg nem. Te akarod ő akarja és mégsem. Te akarod ő nem és ezért nem. Ő akarja és te nem, egyenlő egy újabb nemmel. Elkönyveled, hogy minden rosszban van valami jó, de én személy szerint a rosszakban nem keresem, mert nem találom. Lehettek tökéletesek, élettel teli fiatalok, kedvesek és egészségesek, jófejek és egyben magatoknak valók. Nem számít semmi, ha a válasz nem, te már ott régen elvesztél...

nem mondtam,hogy könnyű lesz!

Ő meghalt én maradtam, ő eltűnt, nekem élnem kell. De ezeknek a dolgoknak a tudatában sem vagyok képes így gondolkozni. Néha azt érzem, sokkal jobb lenne újra az ő szeretetében és féltésében élni, bárhol is járjon most. Kedden lenne a születésnapja, minden évben felköszöntöttem...most majd egy virággal a kezemben megyek ki a Tisza-partra és szavak helyett csak a könnyeimmel tudom elmondani majd, mennyire hiányzik nekem.
Másképp alakult az élet mint ahogy az unokatestvéremmel elterveztük még annak idején. Mondtuk, hogy majd mennyit fogunk együtt lenni, milyen sokat fogunk kijárni. Ezek az álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak. Kicsit haragudtam rá mindig, nem féltékenység vagy egyéb, de neki is lehetett volna annyira fontos ez a helyzet mint nekem. Én az utolsó pillanatokban is küzdöttem, csak még egy percet akartam, egyetlenegy utolsó boldog másodpercet. Haragszom mert, őt is szerette csak hozzám jobban ragaszkodott ez ennyire egyszerű. Úgy érzem,hogy még mindig nem fogtam fel teljesen a helyzetet, szóval gondolhatok én rá akármennyit de nem tudom elhinni, hogy soha többé nem ölel meg senki akkora szeretettel... tudom, hogyha majd egyszer az agyam,lelkem,szívem és mindenem elfogadja a helyzetet, annál rosszabb nem lesz. Nem szoktam ok nélkül rosszkedvű lenni, sírni vagy akármi de én csak... meg sem tudom fogalmazni milyen ez. Mindig, hozzámentem a problémáimmal. Anyám helyett anyám volt és mindig felvidított. A szeretetében szinte fuldokolni lehetett, ellátott a tanácsaival. Az a ki*aszott idegesítő és bűntudatot ébresztő dolog amikor próbálok visszaemlékezni a hangjára és nem megy. Egyszerűen nem... álmomban ő nem beteg már, boldog vidám kiegyensúlyozott élete van, olyan amit mindig is megérdemelt volna. Nem az, hogy nem sikerült volna ezt elérnie, lehetett volna ő a tökéletes. Az én szememben az is volt. A mintaanya. Nem volt párja... Fogalmam sincs lát-e... ha igen akkor biztos vagyok benne, hogy fogja a fejét, mikor nézi, hogy merre sodródok, talán tehetetlen. Ha vigyázni is próbálna rám, nem valószínű, hogy sikerülne mert makacs vagyok és kell amibe most menekülhetek az ezerféle érzés elől.
Belül valahol tudom, hogy ami történt feldolgozhatatlan. A számomra. Mindenki más már túllépett volna de én egy helyben állok, mozdulatlanul, mert az a benyomásom, hogy ha kezdenék beletörődni csalódást okoznék. Nem akarom elengedni az emlékét, nem egy marék homok amit szétszór a szél... ezek a gyerekkori emlékeim, amiket meg kell tartanom életem végéig, mesélni akarok róla majd a gyerekemnek, elmondani mennyire jó volt...de ami volt elmúlt. Az élet megy tovább, még akkor is, ha beleütközök a fájdalom falaiba.

szerelem.

Eléggé 'így is úgy is érzelem'. Kinél mondjuk meddig tart... nálam sokáig szokott, bár attól függ. Kicsit érzékeny vagyok ilyen téren, ezt nem arra értem,hogy sok lenne az elvárásom.Ez nem lenne igaz. Egyátalán nem várok el szinte semmit csak egyet de az nekem fontos ; szeressen. Nem kell a pénz, vagy bármi ajándék, én attól nem érzem magam jobban. Ha valakivel együtt vagyok, akkor legyek együtt vele szívből... pont erről beszélgettünk barátnőmmel tegnap. Nem tudnák egy olyan embert megcsókolni akit nem szeretek. Ezért nem járok senkivel... nem az,hogy nem szeretek senkit, mert ez hazugság lenne, de ő .... erről most inkább nem beszélnék. Nincs olyan,hogy reménytelen szerelem csak akkor amikor már te is lemondtál róla... Ha eljön az az idő, a sors úgy is beteljesíti azt amit szeretnél (: csak le legyél szomorú.

balhéé!

Az ami mindig akad... főleg velem. Szeretnek az emberek,miután megismernek nem csalódnak DE: ezek nem nem ismernek engem...csak egyetlen szó után ítélnek el ami ez volt: igazság. Ha valaki csúnya, vagy nekem nem tetszik, biztos nem fogom eltitkolni. Velem kell megbeszélni.nem másokkal. Ellenünk lehet fordítani az egész iskolát?! Nem olyannak ismerem magam akit ez különösebben felidegesítene. Lesz ilyen még sokszor, lehet fenyegetőzni, meg is lehet verni. Engem nem zavar de ezt nem fogják fel. Bátor vagyok. Legalábbis annak gondolom magam.  A barátnőm mellett fogok állni amig ennek vége nem lesz, hiába nem vagyok annyira benne. Nekem ott a helyem, és ott lenne akkor is ha kicsit sem tartoznék ebbe bele. Nekem ez fontos ; Nekem ő fontos..

szeretnék valamit...

Tulajdonképpen sok mindenre vágyom, sok dolgot akarok de egyet a legjobban. Nem írhatom le, nem mondhatom meg...senkinek. Beszélhetek az értelméről, az érzéseimről.. de nem hiszem hogy bármit is érne ez. Annyiszor mondtam már,hogy alig emlékszem. Nem tudom törődtek-e vele valaha is. Szeretem érezni, jól esik ha törődnek velem. Jól esik ha törődik valaki velem...folytathatnám még, de már így is feltűnő. Remélem ha nem jó ez így, vége lesz, de ha rendben van akkor minden boldog lesz. Mert igenis hiszek abban, hogy van annak értelme...eljön az az idő amikor mindent elhiszünk majd egymásnak.

láss egy álmot harcolj érte!

így volt!

Soha sem tudhatod mikor milyen pontosan valaki hangulata, mikor kéne belőni a szöveget de azért valahogy csak tudsz célozni... kockáztatni kell ; hisz az mindig megéri. Ha félsz valamitől, ne maradj vele egyedül, ha szeretsz valakit mutasd ki, veszíteni való nincs. Vagyis van de minimális. Én mindig rettegek az ilyen részeknél mert nem szeretem kimutatni a dolgokat. Igazából éreztetem de nem mondom el sokáig utána mindig egyre jobban félek... minden egyes szót ki kell húzni belőlem. Ha az illető rákérdez nem titkolom de nagyon nagy akaraterő kell, hogy én kezdjem az ilyen jellegű beszélgetést. A vicces az, hogy mindenkinek tudok tanácsokat adni csak saját magamnak nem. Ezen mindig kiakadok. Magamra nézve egy értelmes gondolatom sem szokott lenni...soha. Az előző barátomat inkább nem is említeném, rossz még vissza is gondolni rá, pedig már éveknek tűnik az idő amióta nem vagyunk együtt mégis ugyanúgy fájnak az emlékek. Nincs már szerelem vagy ehhez hasonló. A teljes szeretetem amúgy sem tudta elnyerni mert nem engedtem,gyáva voltam, de nem bántam meg,hogy makacskodtam. Ő a bizalmam soha sem nyerte el, csak játszott velem, csak egyre kellettem VOLNA. Utólag már lehet értem kapálózni, futni és 'engem szeretni' ... Ha egyszer ellökött nincs visszaút. Nem bocsájtok meg és nem azért, mert szívtelen vagyok. Nem hittek nekem amikor a szakításunk napján belerajzoltam egy törött szívet a füzetembe és azt mondtam 'valami nincs rendben' ... utána már rájöttek mikre nem képes egy megérzés. Nem szokott csalni. Furcsa mód jólesett ott állni vele szemtől szembe. Dühös volt, láttam a szemében. Bennem is csak úgy forrongott minden. Közömbös volt, pont mint én. Makacs és sziklaszilárd... neki állt feljebb,hogy én számon kérem őt...'mire föl??' ... Szerencsére a barátaim ott voltak. Nem félek tőle,nem rettegek ha a közelében vagyok, csak arra vágyom, hogy ne legyen ilyen. Ne kelljen megölelnem és mindig átérezni a múlt szenvedéseit, azt szeretném ha örökre elfelejtene. Magam miatt.

Nem vagyok a legjobb de...

lehetnék, vágyhatnák rá,mindig meglep a felfogásom ; kinek kell ez. Fiatal vagyok, valamihez érettnek gondolom magam és valamihez nem. Szeretek élni, szükségem van arra, hogy jó legyen. Simán le lehet nézni, vagy akár meg lehet ölelni és érezni a mérhetetlen szeretetet. Van amikor eluralkodnak rajtam a rossz dolgok, amik bántanak és ismét a felszínre törnek, tenni próbálok ellene. Ilyen vagyok...