így volt!

Soha sem tudhatod mikor milyen pontosan valaki hangulata, mikor kéne belőni a szöveget de azért valahogy csak tudsz célozni... kockáztatni kell ; hisz az mindig megéri. Ha félsz valamitől, ne maradj vele egyedül, ha szeretsz valakit mutasd ki, veszíteni való nincs. Vagyis van de minimális. Én mindig rettegek az ilyen részeknél mert nem szeretem kimutatni a dolgokat. Igazából éreztetem de nem mondom el sokáig utána mindig egyre jobban félek... minden egyes szót ki kell húzni belőlem. Ha az illető rákérdez nem titkolom de nagyon nagy akaraterő kell, hogy én kezdjem az ilyen jellegű beszélgetést. A vicces az, hogy mindenkinek tudok tanácsokat adni csak saját magamnak nem. Ezen mindig kiakadok. Magamra nézve egy értelmes gondolatom sem szokott lenni...soha. Az előző barátomat inkább nem is említeném, rossz még vissza is gondolni rá, pedig már éveknek tűnik az idő amióta nem vagyunk együtt mégis ugyanúgy fájnak az emlékek. Nincs már szerelem vagy ehhez hasonló. A teljes szeretetem amúgy sem tudta elnyerni mert nem engedtem,gyáva voltam, de nem bántam meg,hogy makacskodtam. Ő a bizalmam soha sem nyerte el, csak játszott velem, csak egyre kellettem VOLNA. Utólag már lehet értem kapálózni, futni és 'engem szeretni' ... Ha egyszer ellökött nincs visszaút. Nem bocsájtok meg és nem azért, mert szívtelen vagyok. Nem hittek nekem amikor a szakításunk napján belerajzoltam egy törött szívet a füzetembe és azt mondtam 'valami nincs rendben' ... utána már rájöttek mikre nem képes egy megérzés. Nem szokott csalni. Furcsa mód jólesett ott állni vele szemtől szembe. Dühös volt, láttam a szemében. Bennem is csak úgy forrongott minden. Közömbös volt, pont mint én. Makacs és sziklaszilárd... neki állt feljebb,hogy én számon kérem őt...'mire föl??' ... Szerencsére a barátaim ott voltak. Nem félek tőle,nem rettegek ha a közelében vagyok, csak arra vágyom, hogy ne legyen ilyen. Ne kelljen megölelnem és mindig átérezni a múlt szenvedéseit, azt szeretném ha örökre elfelejtene. Magam miatt.