Tiszta kettősség van bennem...a vér és én, ketten együtt olyan felszabadultak voltunk mint még soha. Az indulatok keveredtek bennem és teljesen egy hatás alatt voltam. Hol a felhőtlen jókedvemben lehetett tündökölni, hol a hulló könnyeimben úszni. Volt értelme, teljesen igazi volt minden érzelem amit aznap este kimutattam ; kihozta belőlem az ami felszabadított, az, ami azzal lendülettel a láncaimat is letépte. Éreztem, hogy minden úgy tökéletes ahogy van ; ott abban a pillanatban elragadott a zene amit már hallottam korábban egy személy elvesztése során, az a zene amit nem mertem kitörölni, bármennyire is fájt. Akkor ott, a fülembe mászó dallammal együtt, a kezeimet az arcom elé raktam, talán kiutat keresve, de megtörtént ; könnyek folytak végig az arcomon... nem tudta megállítani senki, hiába kaptam ezer ölelést, nem ment. Húsz perc után már vigyorgó képpel, mintha misem történt volna indultam el és hívtam a körülöttem lévőket is. Az utunk egy játszótérre vitt, kiéltem a második gyermekkoromat, bár szerintem nem csak én. Önfeledtek voltunk és vidámak. Kissé fájt hazamenni, azt akartam, hogy ez a nap soha se érjen véget...
Örök út, örök harc és vágy vár rám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése