nem mondtam,hogy könnyű lesz!

Ő meghalt én maradtam, ő eltűnt, nekem élnem kell. De ezeknek a dolgoknak a tudatában sem vagyok képes így gondolkozni. Néha azt érzem, sokkal jobb lenne újra az ő szeretetében és féltésében élni, bárhol is járjon most. Kedden lenne a születésnapja, minden évben felköszöntöttem...most majd egy virággal a kezemben megyek ki a Tisza-partra és szavak helyett csak a könnyeimmel tudom elmondani majd, mennyire hiányzik nekem.
Másképp alakult az élet mint ahogy az unokatestvéremmel elterveztük még annak idején. Mondtuk, hogy majd mennyit fogunk együtt lenni, milyen sokat fogunk kijárni. Ezek az álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak. Kicsit haragudtam rá mindig, nem féltékenység vagy egyéb, de neki is lehetett volna annyira fontos ez a helyzet mint nekem. Én az utolsó pillanatokban is küzdöttem, csak még egy percet akartam, egyetlenegy utolsó boldog másodpercet. Haragszom mert, őt is szerette csak hozzám jobban ragaszkodott ez ennyire egyszerű. Úgy érzem,hogy még mindig nem fogtam fel teljesen a helyzetet, szóval gondolhatok én rá akármennyit de nem tudom elhinni, hogy soha többé nem ölel meg senki akkora szeretettel... tudom, hogyha majd egyszer az agyam,lelkem,szívem és mindenem elfogadja a helyzetet, annál rosszabb nem lesz. Nem szoktam ok nélkül rosszkedvű lenni, sírni vagy akármi de én csak... meg sem tudom fogalmazni milyen ez. Mindig, hozzámentem a problémáimmal. Anyám helyett anyám volt és mindig felvidított. A szeretetében szinte fuldokolni lehetett, ellátott a tanácsaival. Az a ki*aszott idegesítő és bűntudatot ébresztő dolog amikor próbálok visszaemlékezni a hangjára és nem megy. Egyszerűen nem... álmomban ő nem beteg már, boldog vidám kiegyensúlyozott élete van, olyan amit mindig is megérdemelt volna. Nem az, hogy nem sikerült volna ezt elérnie, lehetett volna ő a tökéletes. Az én szememben az is volt. A mintaanya. Nem volt párja... Fogalmam sincs lát-e... ha igen akkor biztos vagyok benne, hogy fogja a fejét, mikor nézi, hogy merre sodródok, talán tehetetlen. Ha vigyázni is próbálna rám, nem valószínű, hogy sikerülne mert makacs vagyok és kell amibe most menekülhetek az ezerféle érzés elől.
Belül valahol tudom, hogy ami történt feldolgozhatatlan. A számomra. Mindenki más már túllépett volna de én egy helyben állok, mozdulatlanul, mert az a benyomásom, hogy ha kezdenék beletörődni csalódást okoznék. Nem akarom elengedni az emlékét, nem egy marék homok amit szétszór a szél... ezek a gyerekkori emlékeim, amiket meg kell tartanom életem végéig, mesélni akarok róla majd a gyerekemnek, elmondani mennyire jó volt...de ami volt elmúlt. Az élet megy tovább, még akkor is, ha beleütközök a fájdalom falaiba.