Nem egyszer volt már olyan és most is rámjött, hogy teljesen elcsesztem mindent amit lehetett. Annyi minden van már a hátam mögött, annyi minden történt már, hogy néha szeretném feladni. Csak egyedül lenni, felejteni, gondolkozni,
megváltozni. Eddig én voltam maga a megtestesült töretlenség akit mindig a jókedv jellemzett és a felhőtlen boldogság, ha bármi bajom is volt elvoltam azzal magamban merengve csöndesen. Ma már ez nem így van, el kell mondanom, hogy halljam a tanácsokat, hogy értsem, hogy lássam, hogy érezzem. A szabadság vágyam töretlen hisz magam vagyok, de a világ már teljesen új értelmet nyert. Talán mert kezdek fel nőni, vagy inkább tönkretenni magam a teljes végtelenségig...Semmiképpen nem akarom ezt. Hiszem, hogy mindenki kerülhet mélypontra, hogy vágyhatunk a szerelemre, egy társra de ezek nélkül az élet megy tovább még ha nehezebb is lesz. Néha megfordul a fejemben, hogy kezdek a jó útra térni de valami mindig leválaszt róla lehet, hogy a kétes lelki állapot amin keresztül megyek. Akartam valamit de nem jött össze, túl van tárgyalva, soha nem is fog teljesülni beletörődtem és a sorsom előtt még ha nehezen is de fejet hajtottam. Bonyolult talán egy kicsit a felfogásom mások számára mert mindig megviselnek a legapróbb dolgok is, és akkora bűntudatot tudnak okozni.. kínok kínja ez a hatalmas érzelmesség. Jó és szép emberi tulajdonság ez amikor érzem a szívem dobbanását de túl megy már mindenen, hogy a könnyeimben fulladok meg szépen lassan. Viharos az életem, szeretnék megállni pont itt pont most.. a baj csak az, hogy ez holnapra már köddé válik és újra felkelek ugyanazokkal a célokkal mint régen. A beletörődést felváltja egy új remény ami azt sugározza "Kérlek ne add fel még nincs itt az ideje.." Hol ronthattam el ennyire? Amikor elkezdtem ezt a véget nem érő bulizást? Talán amikor megismertem egy rosszabb társaságot amiről senki sem tud, túl fájdalmas mesélni. Jártam már a pokolban és a mennyben is de mégis igazinak a poklot éreztem. A menny csak csalóka ábránd, mindig azon gondolkoztam, hogy mikor ébredek már fel, hisz ennyire tökéletes nem lehet! Lehetetlen, hogy ez legyen megírva. Tudom,hogy holnap egy új nap és látszólag minden a legnagyobb rendben. Mosollyal az arcomon üdvözlök mindenkit és a jövőmet építem nevetve, belül pedig csendesen megtörve.. Változások amire szükségem van, valaki aki megmutatja a helyes utat tovább...Egyedül nem megy ezt egyre inkább látom. A legnagyobb hibám, hogy én mindig tökéletesnek akarok látszani. Nem kinézetileg, hanem érzelmileg. Mindent akarok egyszerre.. segíteni, együttérezni, veled lenni, átölelni,tanácsot adni, próbálkozni. Megy is, nem erről van szó. De még sebezhetőbb vagyok mint mások, olyan szempontból, hogy többet lehet bennem csalódni mert elviszem magam a rossz útra. Hibát hibára halmozok, tapló vagyok sokszor és idegesítő, sokkoló, néha nagyon sokat beszélek. Mit akarok bizonyítani? Hogy érek valamit? Sokat érek anélkül is, hogy olyanoknak mutassam meg akiket nem is ismerek mégis, akarom. Kegyetlen vagyok azokkal akik ismeretlenül beszólnak. Tapló és vérig sértő, ez jellemez olyankor amikor elönt a düh és a keserűség. Nem értem azokat akik szeretnek, hogy miért szeretnek engem? Mert magam után vonzom a nagy pörgéseket és olyankor utánam a vízözön, vagy azt aki olyankor is én vagyok amikor csendben könnyekkel áztatom a padlót. Úgy érzem ez akarok maradni mindig, vagy talán kicsit más de ez az életem... A barátok az életem és talán egyszer majd más is lesz. Hajlandó vagyok áldozatokra a célért, de nem csak nekem kell lemondanom dolgokról, hanem majd neki is kicsit, neki aki majd engem szeretne. Ne édes szavakkal öntse tele a szívem, hanem tettekkel bizonyítson amit az agyam is elhisz majd..Biztonságban vagyok.
