...

Legszebb öröm a káröröm, tartja a mondás. Van benne valami, az ellenségeknek szerintem mindenki a legrosszabbat kívánja.. még szép.
Mostanra kicsit belefáradtam a dolgokba, kezd úgy minden sok lenni nekem. Nem értem már hogy mit keresek itt, miért csinálom még mindig ezt magammal. Olyan jó lenne néha egy kicsit elszakadni, ugyanolyan önfeledten mint régen, mikor gyerek voltam, igazán gyerek. Nyilván sok szempontból most is az vagyok de a kisgyermeki énem az valahol eltűnt. Nem tudom hol hagytam, szeretném visszakapni, Visszasírom a gondtalan napokat, amikor még nem kellett semmiért aggódnom. Nem mindig rossz a helyzet, de néha mégis minden olyan zavaros. Hallgatom a zenét, hallgatok másokat és van hogy nem értem, magam sem tudom mit.. változást akarok! Hogy más legyen, hogy nekem más legyen. Félek.. félek hogy elveszítem önmagam, és vele együtt őt is. Olyan furcsának érzem magam. van hogy legszívesebben csak menekülnék és menekülnék el messzire mindenkitől, leülnék egy dombra és ott gondolkoznék, sűrű fák között ahol tudom, hogy senki nem lát és magam lehetek. Eluralkodik rajtam a rosszkedv, érzem hogy átjár, megbénít, ugyanúgy mint régen. Egy olyan dologba csöppentem ahol csak egy megoldással tudok kijönni, és az nekem a legfájdalmasabb lenne. Nem akarom.  Annyira rosszul esnek a kavarások amikben hetek óta élek és mindig van ami elront.. sok a hazugság, szeretnék ezek nélkül élni de ezt az életet nem nekem szánták. Nem hiszek el semmit mégis azt kell mondanom, mégis bíznom kell.. elfogyok. Céltalan az élet.. már nem tudom Ő kiért él, már nem tudom kitől mit akar, igaz szerelem 16 évesen? Lehetséges ez? És ha igen, nekem egyátalán jogom van hozzá?!..