a jövőképem..

Elkalandoztam egy kicsit a gondolatokkal még ültem a buszon, és megpillantottam egy idős nénit.Csak ült ott, nézett engem és valahogy eltűnt előttem minden, mintha én lettem volna, pontosan olyan volt. Az arca sápadt és hófehér, hirtelen az ő szemével láttam mindent. Az a tapasztalat amit átélt.. mennyire csodás. Elképzeltem magam 40 év múlva, ahogy én ülök ott és nekem jutnak eszembe azok a gyönyörű emlékek amiket annyi embertől kaptam, és hogy mi milyen volt. Azok a szívbeli nevetések, azok a szép délutánok és éjszakák, mennyi mennyi emlék. Könnyek fojtogattak, a szívembe szúrtak.. mennyi szenvedés és átverés, mennyi át sírt óra, és mennyi kedves vigasztalás. Mennyi álnok és kétszínű barát, és mennyi igaz szerető ember. Mennyi tapasztalat, amik majd a hasznomra válhatnak mindig, és örömmel gondolhatok vissza azokra a szép emlékekre amiket a világ minden kincséért sem adnék fel, csak nézném a fiatalokat, és belül valahol mosolyognék, hogy mennyi erő kell majd ahhoz, hogy túléljék azt amit én, azt amit mi emberek életnek nevezünk. Sok embernek hasztalan, eldobandó dolog, amitől megválnának ha tehetnék, csak nincs elég bátorságuk hozzá. Csak ülnék ott, és a busz tükréből a mostani, 16 éves énem pillantana vissza rám, ülnék és azon gondolkoznék, milyen jó is volt, de nem bánok semmit, mert nincs amit bánnom kell, és nincs miért szomorúnak lennem, hisz ugyan már csak emlékek, de mégis mennyire szépek és csodásak. Soha sem tudnám ezeket elfelejteni.. belegondolnék, hogy már 50 is elmúltam, egy könnycsepp a szemembe gyűlne, legördülne az arcomon, de nem a fájdalom miatt, hanem az örömnek köszönhetően, és egyszer csak ő megszorítja a kezem, letörli a könnycseppet ahogy most teszi mindig, rám mosolyogna, és tudnám, hogy tényleg mi örökké. A gondolat, hogy elveszíthetem megőrjít, kinyilváníthatom, hogy a legjobb dolog ami történhetett velem a mi szerelmünk. Lehet néha akármennyire kegyetlenül fájó, az élet vele teljes. A boldogság amit érzek ha velem van felfoghatatlan, megbabonázó, őrjítően jó. El sem lehet mondani, mennyire szeretem, talán ő sem érzi mennyire de még annál is jobban. Megkérdezte, hogy szerettem belé, és félve mondtam a szavakat, mint ahogy mindig szoktam ha ilyenről van szó, csak félig mondtam el, de az igazság ott volt a szememben, hiába tagadtam bármikor, az első perctől kezdve éreztem, hogy ő kell nekem, senki más. Az összes találkozásunk megerősítette bennem ezt a tényt, és megérte harcolni. Annyi mindenen keresztülmenni, élni. Több mint egy éve együtt, soha sem gondoltam volna, csak mindig reménykedtem, de hinnem kellett és láss csodát emberiség, mi még mindig együtt, örökkön örökké. A szerelem minden embert megbabonáz, látva minket mindenki rájöhet mi is az valójában, feltétlen szeretet és odaadás nélkül nem megy. De nekünk igen, nekünk sikerül! Én így akarom. Senki nem állhat közénk, nem vehetik el az életem. Ha a szemébe nézek látom azt amit mindig is kerestem a lelkem mélyén, egy olyan embert aki vigyáz rám mindig, és vigyázni is fog amíg csak élek, ahogy én is rá. Nélküle semmi nem ugyanolyan. Ha majd a gyermekem megkérdezi, hogy 'anyu, ki volt az első szerelmed?' nem akarok mást mondani csak annyit, hogy 'nézd, ott ül a karosszékben' Odamenni hozzá, adni egy puszit a homlokára és mosolyogni. Lehet, hogy 100 millió emberből csak egy pár marad együtt örökre, de hiszek abban, hogy mi vagyunk az az egy. A hit csodákra képes, ha hiszel magadba, és tudsz hinni valaki másban.. Örök szerelem, igenis létezik, csak valaki túl vak ahhoz, hogy megtalálja. Én megtaláltam, soha nem engedem el.