100 évesen összebújva az ágyban elalszunk, jó?"

Ha egy sátorban laknák veled, nekem az is jó lenne csak legyél mellettem. Legyél velem, hisz én mindenre emlékszem.. amikor először megláttalak, ahogy mondják ' levegőnek néztelek, de rájöttem, levegő nélkül nem tudok élni'. Nem mertelek bejelölni msn-en, így Dórát kértem meg, hogy beszéljen veled helyettem. Nem mertelek felhívni, azért hívott mindig ő. Gyáva voltam. De arra is emlékszem mikor ültünk Dórával stefánián a hintában, és azt mondtam neki szószerint hogy 'szerelmes vagyok belé', Ő tágranyílt szemekkel fordult felém, hisz tőlem még soha nem hallott ilyet. Azért mentünk mindig arra amerre Te voltál, hogy lássalak, és azért bocsájtottam meg még akkor is mikor romokban hagytál magamra mert szeretlek. Többször törtél össze mint bárki más az életben, de ezzel együtt erőssé tettél. A szívemet darabokban hagytad mégsem tudtalak elfelejteni.. akkor ott, mindig azt éreztem, hogy bár meghalnék. Bár elragadna magával a sors, lehet akármilyen fájdalmas, lehet akármilyen rossz, csak haljak meg. Sikerült túllépnem a fájdalmon és észrevétlen maradni a számodra, esélyt adni neked egy új életre,nélkülem. Sokszor azt éreztetted velem, hogy nem szeretsz és nem kellek neked, hogy bárkiért eldobnál és a számodra csak egy kellék vagyok. Gondolatban mindig veled voltam, mégha nem is láttál. Aztán egy társaság miatt ismét összekerültünk, mint 'barátok' .. és az a csók, ami olyan hosszú idő után történt meg, mindent megváltoztatott. Tele volt szenvedéllyel és merészséggel hiszen mindketten mással voltunk. Aznap este először, hónapok után, boldogan mentem haza. Ismét együtt rá pár hétre, milyen mesés, milyen csodás is volt, egy tündérmese szereplőjeként éreztem magam. Több mint egy éve, tudom úgy beszélek mint egy idősebb nő, aki már a 20. házassági évfordulóját ünneplni, de nekem Te vagy a legnagyobb csoda az életemben. Egyszerre tanítottál meg engem szeretni és hinni, hogy van még remény, vannak csodák, és van igaz szerelem ami mélyen, belőlünk fakad. Megtanítottál arra is, hogy hogyan keljek fel még a legnagyobb csalódások után is, és sok tapasztalattal gazdagítottál engem, hogy akárhogy is alakuljon az élet, fel kell állnom. Amikor belépett az életünkbe az a nő, aki napokra, sőt hetekre elvett tőlem, tudtam, hogy mi folyik ott, és én már régebb óta beszéltem neked arról, hogy tudok mindent, te mégis tagadtál.. tudod ezek azok az érzések amiket az ember soha nem tud kiölni magából. Nem hibáztatlak, bár én soha nem tettem volna meg veled., mégis hiszem, hogy okod volt rá, bár még nem tudom mi. Kicsit magamat is hibáztattam a történtek miatt, sőt lehet, hogy nem is kicsit de én képes vagyok megbocsájtani, és ez a legnehezebb dolog a világon, a megbocsájtás. Tudom, nem tűnik nagy áldozatnak, de tőlem sok átsírt éjszakát és nappalt követelt. Az, hogy állításod szerint nem mondom el neked az érzéseimet, talán igaz, írásban jobban ki tudom magam fejezni, és élőben éreztetni akarom veled. Sokszor összezördülünk, és megbántjuk egymást, de hiszem, hogy képesek vagyunk minden gondot átvészelni, együtt. Távol vagy tőlem de én várok rád, az órák lassan telnek amíg minden egyes percben eszembe jutsz. Nem tudom mi fáj jobban, ha nem vagy velem, vagy ha velem vagy de tudom, hogy mennem kell. Megőrít a világ, alig találom benne a helyem, én egy furcsa lány vagyok. A gondolat, hogy elveszítelek, számomra egyenlő a világvégével, olyankor úgyérzem, a földön fekszem és csak bámulok a semmibe,kiáltanék de senki sem hall, és csendben ér véget az életem. Olyan hideg és sivár.. pont mint az életem nélküled. Kétségbeesett és kegyetlen, szörnyű és kínokkal teli... olyan amit nem kívánnák senkinek. Én érted ölni tudnék, szeretlek, még élek. Ennél többet nem adhatok, akármennyire szeretnék.

hit nélkül..

Az érzések őrületbe kergetnek és lassacskán szétesem. A gondolat, ami megrémiszt nem más, mint új életet kezdeni, minden nélkül. A múltat hátrahagyni nem lehet, így szépen lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, az élet nehezebb mint azt valaha is gondoltam. 'Gyermekként álmodtam és azthittem úgy lesz..' Én hittem a tündérmesékben, és hiszek még most is, hisz én még gyerek vagyok, belül még gyerek. Annyi mindenben hiszek. Hiszem, hogy az emberek megtudnak változni, csak még nekem nem volt szerencsém ahhoz, hogy egy olyan ember változik meg értem aki az életemet jelenti. Már én is elhiszem ezt is, soha nem fog megváltozni, legalábbis miattam nem. Néha nem értem magamat, nem tudom ki vagyok én, nem tudom mit miért teszek, meg lett volna az alkalmam az újra, minden adott volt, minden meg lehetetett volna én mégis gyáván megfutamodtam, úgy ahogy egy gyerek szokott. Legszívesebben a föld alá süllyednék, és ott élném le a hátralevő perceimet, hogy többé senki ne nézhessen rám és mondhassa azt amit nem akarok hallani, amit magamtól is tudok. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy helyrehozzak magamban valamit tudom, de ha most, nem futamodtam volna meg olyan gyáván, talán én lehettem volna a világ legboldogabb lánya, ha nem is örökre, egy pár órára biztosan. Mennyire gyáva vagyok, még meddig.. meddig kínoz a sors.. meddig kínzom én magamat, mert a sorsban már rég nem hiszek, és azthiszem abban sem, hogy egy szebb jövő vár.